Szerző: Rachael Lippincott
Cím: Két lépés távolság
Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.
Kiadás éve: 2019
Műfaj: Szórakoztató irodalom, ifjúsági irodalom
Oldalak száma: 272

Nemsokára a mozikban Haley Lu Richardson és a Riverdale dögös bandavezérét játszó Cole Sprouse magával ragadó főszereplésével!

Szerethetsz valakit, akihez sosem érhetsz hozzá?
Stella Grant élete minden pillanatát pontosan megtervezi. Cisztás fibrózissal küzd, és egyedül egy új tüdő adhatna neki egy kicsit hosszabb, könnyebb életet. Mindig szigorúan három lépés távolságot kell tartania más betegektől, és ő nem olyan, aki kockáztatni merne. Egészen addig, amíg be nem toppan az életébe a vad Will Newman, akinek rakoncátlan tincseitől és csodás kék szemétől Stella gyomra azonnal szaltózni kezd. Azonban a fiú éppen az, akitől a lánynak mindenképp távol kéne tartania magát, hiszen már a lehelete is életveszélyes lehet a számára. De mi van, ha a szívük és zsigeri vágyódásuk egyre közelebb húzza őket egymáshoz? Ha csak egy kicsit lefaraghatnának a távolságból… Vajon két lépés tényleg olyan veszélyes lenne, ha egyszer csak így nem törik össze a szívük?

A film:

Rendhagyó módon most nem a könyvvel fogom kezdeni a bejegyzést, hanem a filmmel, ugyanis ezt láttam először. Nem vagyok nagy rajongója az adaptációknak, de valahol éreztem, hogy ezt meg kell néznem. A férjem éppen úton volt Németországba munka ügyben (ez még tavalyi történet), én itthon voltam egyedül, szóval el is kezdtem nézni. Kivételesen tetszett a film, jó volt a szereplőválogatás, az események követték a könyv főbb pontjait.  Röviden: ajánlom mindenkinek. De készüljetek sok papírzsepivel.

A könyv:

A borító:
Nem szeretem a filmes borítókat, de ez valamiért mégis megérintett. Azt szokták mondani, hogy egy kép többet mond 1000 szónál, és jelen esetben is ez a helyzet. Semmi extra nincs ebben a borítóban, mégis vonza a tekintetet, és elgondolkodik az ember, hogy az a 2 fiatal, akik egymással szemben ülnek, vajon mire gondolhatnak abban a pillanatban? 

A történet röviden:
A történetünk egy kórházban játszódik, ahol sajnos Stella már visszatérő vendégnek számít, ugyanis 6 éves korában CF-el diagnosztizálták. Ez a betegség a tüdőt támadja meg, a szervezet a normálisnál lényegesen több nyákot termel. Ezzel a betegséggel küzd tehát Stella is, aki új tüdőre vár, és minden esélye megvan arra, hogy megkapja, ezáltal kap egy kis plusz időt egy normális életre. Stella kontrollmániás, mindent irányítani szeretne, listája van a teendőiről, és csak akkor érzi magát komfortosan, ha minden pontot ki tud pipálni, és ha minden rendezett körülötte. Ha már a betegségét nem tudja irányítani, az élet többi területén igyekszik kontrolt tartani. Egy valamire nem számít, hogy találkozik Willel, aki szintén CF-es, de mindezek mellett B.cepaciával is diagnosztizálták, tehát még véletlenül sem mehetnek egymás közelébe, mert azzal Stella elveszítené az összes esélyét az új tüdőre. De mint tudjuk, az ész hiába sorakoztat fel racionális érveket, ha a szív felülbírálja azokat.

Szereplők:
Stella, mint ahogy már említettem, kontrollmániás, akkor érzi jól magát, ha irányítani tudja maga körül a dolgokat, és ha minden rendezett. Kicsit magamra ismertem olvasás közben, mert én is ilyen vagyok. :) Egy youtube csatornán keresztül mondja el az embereknek, hogy mivel is jár a betegsége, ezáltal segítve a sorstársait a mindennapokban. 

Poe, Stella legjobb barátja, szintén a kórházban tölti a mindennapjait. Nagyon szerettem az ő karakterét, igazából ő volt a kedvencem. Mindenkinek ott volt a családja, vagy a barátai, akikre számíthatott, de Poe egyedül volt. Szinte csak Stella volt neki, mégsem panaszkodott soha. Örült annak, amije van, önzetlen, tiszta szívű srác.

Will az örök lázadó. Nem foglalkozik a betegségével, elengedte az életet. A mának él, nem gondol a holnapra. Bejárta a leghíresebb kórházakat, nincs gondja a pénzre, mégsincs gyakorlatilag semmije. Egészen addig nem értékeli az életet, és a lehetséges holnapot, amíg nem találkozik Stellával.

Gyönyörű történet, rengeteget sírtam rajta. Nemcsak a betegséggel kell megküzdeniük a szereplőknek nap mint nap, hanem a gyásszal, a család, és a barátok hiányával is. Nem tudnak emlékeket gyűjteni a kamasz korukból, mert tizenévesen több időt töltenek kórházban, mint a családdal, és a barátokkal. Ahogy Stella fogalmazott, 12 éves korukra szinte már orvosok.

A könyv végén teljesen ledöbbentem, az ugyanis kimaradt a filmből. Igazából legbelül értem, hogy kellett egy apró reménysugár mindenkinek, de valahogy nem illett oda. Mintha nem tudta volna mivel lezárni a szerző a történetet.

De ezt leszámítva nagyon szerettem a könyvet is és a filmet is. Nemcsak 5 csillagra értékeltem, hanem még kedvenc is lett. :)

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)