Szerző: Minna Lindgren
Cím: Menekülés az Alkonypagonyból
Kiadó: Kossuth Kiadó
Kiadás éve: 2022
Oldalak száma: 352
 

Az ​Alkonypagony Idősotthon valóságos pokollá válik, miután megszállják a külföldi, finnül folyékonyan káromkodó felújító munkások. Rettenetes a zaj, a falon órási lyuk tátong, számos dolog eltűnik, az öregeknek hordozható szárazvécét kell használniuk.

Siiri, Irma és Anna-Liisa ismételten kénytelenek a saját kezükbe venni az irányítást, és a fiatalok körében népszerű közös lakásbérlés mellett döntenek az egzotikus Hakaniemi városrészben. Az együttlakás korántsem felhőtlen, mindenkinek megvan a maga szokása és rigolyája. Rájuk szakad a háztartási munkák cseppet sem vidám, széles tárháza, meg kell tanulniuk a hospice-ellátást, és elgondolkoznak az eutanázia kérdésein is.

Irma néniék természetesen most sem bírják megállni, hogy ne eredjenek a hazugságok nyomába, mivel az Alkonypagony felújítása tele van gyanúsabbnál gyanúsabb ügyletekkel. A nyomozás közben azonban meglepő dolgokra bukkannak, és kiderül, hogy senki nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik…

A Menekülés az Alkonypagonyból fergeteges, kíméletlenül humoros folytatása a világszerte népszerű Helsinki nagyik akcióban című trilógia első részének.

"Az öregségnek nem lenne szabad a modern társadalom számára valami meglepő új jelenségnek lennie, egy kellemetlen problémának, amitől gyorsan és kevés befektetéssel meg kell szabadulni." 

A nagyikkal a nyár végéhez közeledve, augusztusban ismerkedtem meg (amikor éppen egy felújítás közepén álltunk - ezt később elmondom miért volt fontos megemlítenem), és már nagyon vártam, hogy megérkezzen a történet folytatása. A napokban jelent meg a Menekülés az Alkonypagonyból, amit a Kossuth Kiadó el is küldött nekem Ezúton is nagyon szépen köszönöm.

A történet röviden:

Az Alkonypagonyban felújítás kezdődik. Zaj, por, tátongó lyuk a falak helyén, a víz és a villany hiánya. Ezzel kell szembesülni, és együtt élni a lakóknak. Amikor bezár az étterem, a kifizetett szolgáltatásokat sem lehet már igénybe venni, és a porlepte, bedobozolt, lefóliázott romok között kell eltölteni a mindennapokat, akkor megelégelik a nagyik, és elhatározzák, hogy a felújítás idejére elköltöznek az Alkonypagonyból. Nem tudják, hogy mikor költözhetnek vissza, de még csak azt sem, hogy hová meneküljenek. A Nagykövet felajánlja az egyik lakását, amit nagy örömmel el is foglalnak. A közös élet jó szórakozásnak indult még az elején, azonban szereplőink gyorsan rájöttek, hogy nem is olyan egyszerű már együtt élni ebben a korban. Mindenkinek mások a szokásaik, mások a napirendjük.

Amikor Anna-Liisa hazatérhet a kórházból, ápolásra szorul. Nem elég, hogy idegen ápolók adják egymásnak a kilincset naponta háromszor, de egyre rejtélyesebb dolgok történnek körülöttük. Eltűnő, majd felbukkanó ékszerdobozok, előbukkanó pénzkötegek, az ajtóban sorra megjelenő veszélyesnek kinéző alakok. Vajon van ehhez köze a Nagykövetnek? Lehet nem mindenki az, akinek látszik? Ebben a részben többek között erre a kérdésre keresik a választ a nagyik. 

Gondolataim:

A könyv feléig nagyon jól szórakoztam. Hangosan felnevettem, különösen Irma bolondos természetén, és humorán.

"Nagyon fontos az öregeknek a jó alvás, és a megfelelő pihenés. Én mindig whiskyvel veszem be a pirulákat, úgy még jobban lenyugtat."

A fenti mondattal a 6. oldalon találkoztam, és már itt kitört belőlem a nevetés. Ugyan azokat az érzéseket éltem meg, és azok a gondolatok cikáztak  át a fejemen, amiket az sorozat első részében megéltem.

Egyrészt nagyon jókat szórakoztam azon, ahogy a nagyik milyen jókat mulattak saját magukon, másrészt gombóc volt a torkomban látva, hogy mennyire kiszolgáltatottak az idősek, és mennyire magukra vannak utalva bizonyos élethelyzetekben. Leélték az életüket együtt a családdal, sütöttek, főztek, nevelték a gyerekeket, és boldogok voltak a maguk egyszerű kis módján. Majd idősek otthonába kerültek, ahol hiába vannak sokan, hiába vannak programok, mégis egyedül vannak, és magányosak. Mert a szeretteiket vagy már eltemették, vagy minden más fontosabb, mint ők, és nem látogatja meg őket senki.

Ahogy írom ezeket a sorokat, még mindig meglepődök azon, hogy egy történet hogy tud egyszerre humoros, ugyanakkor végtelenül szomorú és elkeserítő lenni.

Ebben a részben is kapunk egy kis szeletet a finn egészségügy útvesztőjéből, és abból, hogy miken kell keresztülmennie valakinek, ha orvosi segítségre szorul. Ami nekem szúrta a szememet az a káromkodás az ápoló szájából. Lehet ez ott bevett szokás. Az is lehet, hogy egy sztereotípia a tetovált, piercinges emberekkel szemben. Nem tudom. Viszont a történet tanulságán nem változtatott, legalábbis számomra nem. 

A nagyik erőt adtak, és példát mutattak. Mindegyikük más vonalat képviselt. Anna-Liisa memóriája, és intelligenciája 90 felett is irigylésre méltó. Irma megmutatta, hogy soha nem késő elkezdeni megismerkedni az új technológiával, Siiri pedig a társai felé mutatott elköteleződést adta nekem útravalónak.

Na de miért is tartottam fontosnak megemlíteni, hogy mikor találkoztam a nagyikkal? Mert amikor ezt a részt olvastam, akkor minden pillanatukkal, és gondolatukkal együtt tudtam érezni. Augusztusban, amikor az első részt olvastam, pontosan ugyan ebben a helyzetben voltunk, mint a nagyik az Alkonypagony felújításakor. Én sem tudtam hogy hova menjek a gyerekkel, hogy megkíméljem a zajtól és a portól. Nagyon át tudtam érezni a helyzetüket.

Kíváncsian várom a folytatást, és a további izgalmas kalandokat.

Borító:

A nagyikat idézi ez a borító. Na nem csak azért, mert ők szerepelnek rajta, hanem a színei is. Számomra a szereplőink sokszínűséget jelképezi. 

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)