Szerző: Giulia Caminito
Cím: A tó vize sohasem édes
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2023
Oldalak száma: 348
Fülszöveg:
„Feledhetetlen könyv a kamaszkorról, a dühről, az álmok kergetéséről.” – Marie Claire
A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában.
A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem.
"Nincs annak otthona, akinek nincs szíve."
Egyre jobban szeretem az olasz szerzők műveit, és a Park Könyvkiadónak köszönhetően most egy újabb írónő munkásságát ismerhettem meg. Ezúton is nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt.
Gondolataim a történetről:
A témáját tekintve nem volt könnyű olvasmány, viszont nagyon olvastatta magát a történet. Ennek ellenére néhány alkalommal mégis le kellett tennem egy kis időre, mert annyira intenzív volt, annyi érzelmet mozgatott meg bennem, hogy kellett egy kis idő, hogy megemésszem, és folytatni tudjam az olvasást.
A történet elbeszélője Gaia, az ő szemszögén keresztül látjuk az eseményeket. A három testvérével, és a szüleivel él egy otthonnak nem nevezhető pincében. Az apja egy építkezésen balesetet szenved, és lebénul, a bátyát kitagadja az anyjuk, ő pedig az egész életét szigorú szabályok között, nélkülözésben éli. A barátságai felszínesek, gúnyolódás céltáblája. De ahogy idősödik, úgy kezd el benne tombolni a fékezhetetlen düh minden, és mindenki iránt. Egyedüli kiutat a kilátástalan helyzetéből a tanulásban látja, ezért ki sem látszik a könyvekből.
Gaia nem tudja mi az a szeretet, mi az a kötődés, mi az a törődés. Nem volt előtte példa, nem volt aki erre megtanítsa. Mindig volt valamilyen feladata, és azzal teltek a mindennapjai, hogy anyja vasakarata előtt meghajoljon, és teljesítse amit rábíztak. Nem is tudnám hirtelen megfogalmazni, hogy mi volt az első benyomásom vele kapcsolatban. Talán sajnáltam, majd megrökönyödtem, végül értetlenül álltam.
Antonia fiatalon lesz anya, és egész életét arra tette fel, hogy eltartsa a családját. Amikor a férje balesetet szenved, akkor már a családfenntartó szerepet is be kell tölteni. Feketén dolgozik, mindent újrahasznosít, és csak egy elvet követ: mindenki azt teszi, amit ő mond neki, vagy viselje a következményeket. Az ő anyai szerepével én egyáltalán nem tudtam azonosulni. Mert való igaz, hogy egy szülőnek az az egyik feladata, hogy mindent megteremtsen a családjának, de emellett jelen is kell lennie a családban. Meg kell tanítani a gyereknek, hogy mik a társadalmi normák, milyen kötődni valakihez, mit jelent segíteni a másikat. Ő nem az az anya volt, aki felé bizalommal fordul a gyereke, amikor bajban van, vagy tanácsra van szüksége.
Ezért a kamaszkor minden nehézségével Gaianak egyedül kellett szembenézni. Egyedül tűrte a folyamatos sértéseket a kinézete, az öltözködése miatt. Kívülállóként szemlélte a társait, mert nem ismerte a legmenőbb sorozatokat, nem volt mobiltelefonja, és még lehetne sorolni hosszasan. Mindezt szorozzuk meg a kamaszkori hormonokkal, ami - mint egy időzített bomba - egyre jobban feszítette Gaia lelkét, míg végül be nem robbant. A közönyt szépen lassan felváltotta a féktelen düh, és az agresszió.
Nehéz volt olvasni a könyvet, mert éreztem egyfajta tehetetlenséget közben. Szerettem volna segíteni Gaian, szerettem volna meghallgatni a problémáját, de nem tudtam, csak hallgattam egy kamasz lány segélykiáltását, néztem rossz döntéseinek sorozatát, aminek a kimenetele majdnem egy visszafordíthatatlan cselekedetben végződött, csak azért, mert senki nem tanította meg arra, hogy hogyan fejezze ki az érzéseit, hogyan bízzon meg másokban, és mert nem tudja milyen az, amikor fontos valaki számára.
A könyv különlegességét képezi, hogy bár Gaia gondolatain keresztül halljuk a párbeszédeket, nincsenek külön jelölve, egybeolvad a monológgal. Ez nehezítheti az olvasást, de én azt tanácsolom, hogy ez senkinek ne szegje kedvét. Aki szereti Elena Ferrante, vagy Donatella Di Pietrantonio könyveit, írói stílusát, annak ajánlom Giulia Caminito könyvét is.
Értékelésem: 5/4,5
Idézetek a könyvből:
"Ki kell tartanod, amíg el nem éred, amit akarsz; ha igazán kitartó vagy, semmi nem állhat utadba.(..)"
"Hogyan lehet elmondani a féltékenységet, hogyan lehet elmondani a félelmet, hogyan lehet elmondani a veszteséget, hogyan lehet beszélni az eleve elvetélt jövőről?"
"Az én életem nem az övé, az én életem az enyém, az én életem rám tartozik, én magam építem fel, és én pusztítom el (...)"
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
